Ovodás emlékeink, harcaink

Jó volt óvodásnak lenni. Nehéz volt, sajnos nehezen szokta meg. Maga a beszokás nem is volt olyan hosszas, inkább az volt a baj, hogy gyakran voltak olyan periódusok, hogy egyet gondolt és megint nem akart menni.

Szép emlékként marad meg az a sok kacagás, vidámság ami az óvoda folyosóján volt.
A sok huncutság, öröm, a sok játék az ovi udvarán, ahonnan sokszor ki kellett rakjanak, mert a gyerekek nem akartak hazamenni.
Az udvarról szinte minden nap mentünk a Timkóba venni egy-egy kiflit, amit jóízűen megettek az ovis uzsonna után, majd irány a játszótér, ahol kezdődhetett a bicikli verseny, szaladgálás, fára mászás.
Nem felejtem el egy nap hamarabb haza kellett menjünk, Nimród mielőtt haza jött volna velünk elbúcsúzott a többiektől, átadta a feladatokat. valamelyik másik gyereknek (ugyanis ő volt a főnök). Azt mondta, hogy: "Nekem mennem kell, ezért te eszel a polgármester."
Nagyon édes volt :)

Ovodás harcaink

Sajnos harcunk is volt elég, óvodával, önmagunkkal.
     Szinte 2 éven keresztül, kisebb nagyobb szünetekkel minden reggel könnybe lábadt szemmel mentünk. Szerencsére az elválás után nem volt gond, kivéve középső csoport végén azt a 4 hetet, amikor mintha sztrájkolt volna, se nem vett, se nem ivott, nem vett részt semmiben sem.
Várta, hogy járjon le a nap.
Talán ez volt a legnehezebb periódus. Mint szülő azt sem tudtuk, hogyan kezeljük ezt a helyzetet. Láthatóan volt valami gond, amit meg kell oldani, de nem tudtuk, hogy mi is a baj.
Próbáltuk szépen, kérlelgetéssel, magyarázatokkal, próbáltuk határozottsággal is, hátha az segít. Sajnos semmi sem működött. Még egy gyerek gyógyászhoz is elvittük, aki megnyugvásunkra elmondta, hogy nem lát semmi bajra utaló jelet, valószínű hiányzok neki én, hiszen én azelőtt vagy 9 hónappal mentem vissza dolgozni és volt egy jó hónapos periódus mikor betegség miatt otthon ültünk. Valószínű eszébe jutott, hogy milyen is az amikor otthon vagyunk együtt és ahhoz próbált ragaszkodni. Ezt feltételeztünk.
Hála Istennek egy hónapos tusakodás után megoldódott.

     A nagy csoport csupa luxus volt. Olyan más úgy menni oviba, hogy látod, hogy a gyereked örömmel megy, nem kell biztatni, bátorítani. Kacarászva, hangos nevetéssel, játékkal és vidámsággal mentünk az ovi fele. Adott egy puszit az ajtóban és máris ment be a terembe.
Nagy csoportban is volt egy néhány hetes nyafogás. Ezúttal nem azzal volt a baj hogy nem akart menni, hanem nem akart maradni a dadusokkal. Egy hétig valami inspekció volt az oviban és az óvónők egyfolytában gyűléseztek, ilyenkor a gyerekeket dadusokra hagyták. Nem tudom mi történhetett, de egy novemberi estén azt mondja nekem, hogy ő soha többet nem akar menni oviba, mert nem szereti a dadusokat, ő nem érti, hogy mit mondanak. Azt mondták, hogy kap fekete pontot és ő nem akar kapni. Azt sem tudtam hogyan vigasztaljam meg. Persze minden nap azért csak kellett menni, de úgy mentünk be, hogy minden reggel megkérdeztük az óvónőt, hogy igaz ma nem lesz gyűlés.
Az óvónő mondta, hogy még aludni sem mert, hanem egyfolytában nézte minden mozdulatát, nehogy kimenjen és ő a dadusokkal maradjon. Szerencsére 2-3 hét szorongás után ez is megoldódott és utána már újra minden nap csuda vidámság és öröm volt. Neki is és nekem is :)
Végtelenül büszkék vagyunk rá, nagyon ügyes kis angyalkával áldott meg bennünket az Isten.
A világ legeslegnagyobb kincse.
A legeslegszebb ajándék amit valaha kaptunk.